Kovács Zoltán - sportszakember

Kaposi Márton: Hogyan írná le a munkáját?

Kovács Zoltán: Sportszakemberi munkakörről tudnék beszélni, ami több szegmensből áll. A családalapításhoz tudnám hasonlítani, hiszen kell egy hasonló elképzelés, hogy belevágj a szakmai alapok és a tanulmányok elsajátításába, majd kell egy bátorság ahhoz is, hogy elkezdj embereket terelgetni, irányítani, célt adni nekik.

Ebben a munkakörben minden megjelenik, ami a kudarccal és a sikerrel kapcsolatos lehet.

Ezek mellett jó politikusnak is kell lenni, ha előre szeretnél jutni. Ez szintén kell ahhoz, hogy a különböző habitusú és korosztályú emberekkel sikerrel és a kollégákkal is tudj dolgozni. Hogyan is definiáljam? Ez egyfajta polihisztorság. Ha magas szinten szeretné ezt végezni valaki, ahhoz nagyon tájékozottnak kell lennie, hogy profitálni tudjon. Egyszerre 3-4 területen is jól kell teljesíteni, amelyeknek a súlyozása nem egyenlő. Ha sportágspecifikumnál maradunk, akkor kiemelendő az atlétika, azon belül is a sprint és ugró számok. Emellett fontos a sportdiplomácia, és a munkakapcsolatok létrehozása is. Nem kimondottan jellemző a kereskedelmi rész, de megjelenik benne.

KM: Milyen képzésekkel rendelkezik, milyen tanulmányokat folytatott?

KZ: Viccesen indult az egész, állatorvos szerettem volna lenni. Gimnáziumi éveim alatt jött az atlétika, hamar válogatott lettem. Link gyerekként az állatorvosi pálya pedig egyre messzebb úszott. Így az érettségi után az állatokhoz kötődő viszonyom miatt állattenyésztő mérnökire jelentkeztem Az alapvégzettségem is ez lett. Emellett a nappali képzés mellett végeztem el először a levelező sportedzői OKJ-s képzést, majd szintén levelezőn a testnevelő instruktori egyetemi képzést. Nagyjából egyidőben végeztem mindhárommal. Utána elkezdtem egy mesterszakot a mezőgazdaságban, amely a takarmányozással foglalkozik, jelenleg pedig a Testnevelési Egyetem sportszervező-sportmenedzser szak levelező képzésére járok. Az alap elképzelésem, ami az volt, hogy kell egy szakma, ami az esetemben a mezőgazdaság, nem változott. Viszont úgy alakult az életem, hogy a hobbim válhatott a munkámmá. Mivel a hozzá tartozó papírokat megszereztem, el tudtam helyezkedni. Nem az volt az elsődleges cél, hogy edzőként vagy sportszervezőként fogok tevékenykedni, de az életfelfogásom olyan, hogy vannak meghatározó céljaim, s ha feljön egy csábító lehetőség, mindig megvizsgálom, és kicsit belekezdek, hogy jó lehet-e számomra. Így jött a sport is.

KM: Mit gondol, a különböző oktatási intézményekben szerzett tudása mennyire hasznosítható a munka világában?

KZ: Az edzőimnek annak idején sokszor segítettem edzések levezénylésében, sokat beszélgettem velük. Emiatt azt hittem, mindent tudok. Viszont amikor elkezdtem iskolába járni, és láttam, mik az alapok, akkor álltak össze a rendszerek a fejemben.

Az oktatás az alapok elsajátításában elengedhetetlen, hogy tudd, mit mire építesz rá. Minden további rajtad áll, hogy akarsz-e tovább fejlődni.

Az önképzés elengedhetetlen a mai világban. Sűrűn változik minden, példa erre a mostani pandémiás időszak is. Amíg nincs más fontosabb dolgom, például a nagycsalád, gyereknevelés, addig az önképzés elengedhetetlen. A munka mellett járok Norvégiában egy iskolába, és lehetséges, hogy az Egyesült Államokban is részt vehetek egy párhetes képzésen, mindkettő sporttal kapcsolatos. Elvégeztem egy TRX edzői oktatást is. Fontos, hogy az ember évről évre egyre jobban elmélyüljön a munkájában.

KM: Találkozik olyan helyzetekkel a munkája során, melyekről úgy érzi, hogy az oktatás nem készítette fel rá?

KZ: Természetesen, ezek főként önismereti kérdések. Hogy visel meg egy tanítvány kudarca, egy szülővel való vita, vagy akár ezek ellenkezője, az öröm feldolgozása, a siker kezelése. Teljesen más ezeket edzőként kezelni, mint versenyzőként vagy tanulóként. Amiben nagyon sokat kellett, és még kell is fejlődnöm, hogy mennyire látom globálisan a lehetőségeket.

KM: Mi a legnehezebb a munkájában?

KZ: A rendszerek átlátása, és az olyan emberekben való bizalom, akikkel ritkán tartom a kapcsolatot. Minél globálisabban nézem, annál több embert vonok be egy egységbe. Minél több embert vonsz be , annál nehezebb lesz a rendszerek felügyelete. Ezért van szükség olyan személyekre, akik hasonlóan fontosnak érzik a rendszert, és hasonló mentalitással viszonyulnak hozzá, mint te. Tehát a legnagyobb kihívás a bizalom ismeretlen emberek felé.

KM: Mit gondol a munka jövőjéről?

KZ: Ha a sport világáról gondolkodunk, a szerepe a jövőben is elengedhetetlen lesz. A 80-as 90-es években az USA-ban kialakult sportgazdasági rendszer szétterjedt az egész világban, jelentős gazdasági szegmenssé vált számos országban. Már csak az egészségmegóvási értéke miatt is fontos marad. Egy kanadai kutatás szerint egy befektetett dollár a sportba, három dollárt jelent a GDP-ben, vagy akkora spórolást jelent az egészségügyben. A saját szakmai előremenetelemet tekintve, szeretnék meghatározó edzője-sportvezetője lenni a magyar sportéletnek. Mivel én is versenyzőként kezdtem, számomra is sikerélményt jelent, h ismernek, beszélnek rólam. Ez még mindig pezseg bennem, de ezt már egy szélesebb körben, más munkakörben kell majd megmutatnom.

KM: Mondhatjuk, hogy ez a jelentős szerepűvé válás elindult már a Magyar Atlétikai Szövetségben betöltött pozíciójával?

KZ: Elindult, 2020. január elsejétől kezdve én vagyok az utánpótlás korú válogatottak szövetségi kapitánya a MASZ-nál. Ez sok-sok feladattal jár, és itt is, ahogyan mondtam, kihívást jelent, hogy tudjak bízni a számomra ismeretlen emberekben. Cél, hogy minden korosztályban, minden időszakban olyan versenyrendszert alakítsunk ki, ami jobb, mint az előző. Nem attól lesz jobb, hogy mi most okosabbak lennénk, hanem pusztán a világ nagyobb ismerete miatt, mint például tizenöt évvel ezelőtt. Négy-öt évente jót tesz a frissítés, nem ad-hoc módon, hanem a szakembereink segítségével.

KM: Mik a legfontosabb emberi tulajdonságok, amik ehhez a munkához kellenek?

KZ: A türelem, az empátia a nyitott látásmód, alkalmazkodás, és a tudásvágy. Ebbe beleértve mind az emberek megismerését, mind a szakmai tudásvágyat.

KM: Nagy vonalakban, milyen anyagi lehetőségekre számíthat egy kezdő sportszakember?

KZ: Ha magas szinten szeretnéd csinálni, ma Magyarországon adottak a körülmények. Az elején kompromisszumokat kell kötnöd, ugyanúgy, mint számos más szakma kezdőjeként is. Nem feltétlenül azt tudod majd dolgozni, amit szeretnél, lehet, hogy nem lesz annyi kreatív feladatod, mint remélted. Lehet, ha edző szeretnél lenni, az elején akkor is testnevelő edzőként fogsz dolgozni, és csak délután tudsz majd sportágspecifikusan edzőként munkálkodni. Ha megvan benned a belső tűz és akaratvágy, hogy előrébb lépj, akkor egy évtizeden belül már nagy anyagi pluszt, és biztonságot jelenthet. Azt nem szabad elfelejteni, hogyha az élsportban dolgozunk, ráadásul csapatokon belül, akkor egy átigazolási időszak mindent, és mindenkit érinthet. Emiatt kell a jó alkalmazkodóképesség.

KM: Mit gondol, milyen hatást gyakorol a munkája által a világra, a környezetére?

KZ: A sportban azt szeretem, hogy az individualitás kicsit háttérbe szorul, és meg kell tanulni egységekhez, családokhoz tartozni, olyan tevékeny közösséget alkotni, akik később is segítik egymást. Úgy gondolom, hogy fontosak az egyéniségek, de hosszú távon a közös értékekkel messzebb lehet eljutni, mint egyénileg. Egyénileg nagyon gyorsan magas szintre lehet jutni, csak nem lehet ott maradni. A sport egy óriási közösségformáló, összetartó erő.

KM: Mi az, amit úgy gondol, hogy a munkája nélkül nem lenne?

KZ: Az, hogy tanulhatok akkor, amikor akarok. Ha azt mondom, hogy megtetszik egy képzés, akkor az edzősködés, és a sportvezetői szerepkör mellett tudok tanulni. Ez a legnagyobb kincs benne, hogy nem vagyok lekötve. A másik pedig a kapcsolatok. Annyi fajta emberrel találkozhatok, ami máshol nem biztos, hogy megadatna.

KM: Mi számít sikernek vagy kudarcnak a munkája során?

KZ: Ezt kettő, és azon belül sok részre lehet bontani. Az versenysportra, és a szabadidősportra. Az előbbiben egyértelmű a siker. Technikai, és időeredmény-távolságbéli javulás. A szabadidősporton belül pedig az a siker, ha egyre több embert tudsz megmozgatni, egyre nyitottabbá válnak, és átlátják, hogy a mindennapi, vagy másnapi mozgás elengedhetetlen. Ha korosztályokra bontjuk, akkor a legkisebbeknél egy olyan csapatkohézió létrehozása, ahol felhívnak, érdeklődnek, akár azzal is, hogy „gyere el a szülinapi bulimra”. Ott az a visszajelzés. A pubertáskorban az lehet az eredményesség, ha elmesélik mi történt velük, miken jár az agyuk, mi bántja őket. Felnőtt sportban, pedig egyértelműen az elért eredmény. Itt is, mint számos más szakmában, inkább utólag látszik a siker, nagy távlatban, visszatekintve. Nem azonnali a visszacsatolás, ez számos alkalommal bizonytalanságot hozhat akár a saját döntéseidben is.

KM: Mit tart nagy lemondásnak, ami a munkával jár?

KZ: Mivel a sport világából jövök, nem szenvedtem soha hiányt semmiben. Megvolt a család, a barátok, minden. Talán a „nap” (pihenés) érzés hiányzik, hogy lefeküdjek a kanapéra, és nézzek ki a fejemből. Ez is egy 0-24-es munka, mindig jár az ember agya, hogy mit csinálhatna jobban, min lehetne változtatni. Nem is tudom, mihez kezdenék azzal a lehetőséggel, ha effektíve nem kellene semmit csinálnom. De a láblógatás kicsit hiányzik.

KM: Ha a tizennyolc éves önmagának adhatna tanácsot, mi lenne az?

KZ: Nagyon egyértelmű a válasz. Kaptam egy teljes tanulmányi-sport ösztöndíjat a nebraskai egyetemre az Egyesült Államokba, amit visszautasítottam. Úgy gondoltam, hogy itthon is maximálisan fel tudok készülni mindenre. Ez sport szempontjából igaz is, de ha tizennyolc évesen összepakolok, és kimegyek két-három évre az USA-ba, vagy máshova külföldre, egy másik kultúrát megismerni, attól még lehettem volna ugyanilyen sikeres sportoló, és még többet tudnék a világról. Ha fiatalként van lehetőséged, a félelemérzet ellenére is menj, tapasztalj két-három évet, aztán gyere vissza!

KM: Mondana egy jó történetet a munkájával kapcsolatban?

KZ: Ez a munkámhoz is, de leginkább a sportolói pályafutásomhoz kapcsolódik. Nagyon jó barátom a magyar férfi négyszáz méteres síkfutás csúcstartója, Deák Nagy Marcell. Vele, a 2010-es barcelonai Európa bajnokságon voltunk kint. Az ilyen bajnokságokon mindig van egy bemelegítő és egy fő pálya. A bemelegítő pályán volt egy zöldséges stand, de késő lévén már bezárt, és mi rettenetesen éhesek voltunk. A stand alján bekúsztunk két görögdinnyéért, megjegyzem, itt már 20-21 évesek voltunk, kijöttünk a két görögdinnyével a sátorból, és azt vettük észre, ahogyan a barcelonai csemegebajszú biztonsági őrök utánunk futnak, mi pedig a pár euróból megvehető dinnyével a hónunk alatt futunk el. Ezen azóta is rengeteget nevetünk. A történet lényege, hogy maradhatsz játékos, de mellette nagy fegyelemmel kell a munkád csinálnod. Ha ezt a kettősséget meg tudod tartani, akkor mosolyogva fogsz továbblépni a kihívásokon.